Magyarlapád, református templom

Magyarlapád, református templom

 

Magyarlapád már Szent István király uralkodása alatt lakott település volt, és Bakonybél bencés apátságának birtokaihoz tartozott. A Szent István által 1018 körül alapított Szt. Móric apátság adományait összeíró, XV. századi regesztrum alapján Lapat Gizella királyné adományaként került a rend birtokába. A korai okleveles forrásokban több alkalommal is megjelenik a falu, 1296-ban már a budai káptalan birtokaként szerepel, 1316-ban pedig Chama budai prépost rendelkezett vele. A település plébániája viszonylag későn, az 1332-es pápai tizedjegyzék révén jelenik meg először az írott forrásokban, Mihály nevű papja ekkor 3 garas összegű adót fizetett.

A hármas térfűzésű, támpillérekkel megerősített, keletelt templom négyzet alaprajzú toronyból, téglalap alaprajzú hajóból és sokszögzáródású szentélyből áll. A hajóval egybeépült tornyot nyugaton félköríves, keret nélküli kapu tagolja, amely fölött körablak helyezkedik el, ennek tengelyében pedig a következő szinten félköríves, vakolatkeretes ablak látható. A torony legfelső szintjét övpárkány választja el az alsóktól. Vakolatkeretes, félköríves ablakait a toronysarkokat díszítő lizénák fogják közre. A homlokzat egyetlen kör alakú óralapja kelet felé néz. A hajó déli falához portikusz csatlakozik, amelyből a déli bejárat nyílik. A szentélyt tagoló gótikus ablakok mérművei valószínűleg egy XVIII. század közepén végzett felújításkor pusztultak el, de a rétegkövekből kirakott ablakkávákat megőrizték. A külső festés egyetlen látható eleme a szentély délkeleti támpillérét fedő kőlap homorulatában található, a fehér mészrétegre vörössel festették fel az 16[31]-es évszámot.

A templomhajó az egyetlen fennmaradt, román kori része az épületnek, korabeli elemei a toronyból nyíló, félköríves záródású nyugati kapu kerete és az északi fal belső szakaszán levő felszentelési kereszt. A középkori boltozatot 1630 körül bontották le, a ma is meglévő, a hajót és a szentélyt fedő festett kazettás mennyezet a XVIII. század végére keltezhető. A mennyezet érdekessége, hogy az elbontott diadalív tengelyében lecsüngő fríz osztja ketté. A hajó falainak belső felületén reneszánsz ízlésű, XVII-XVIII. századból származó, festett díszítőfrízeket tártak fel, az egyik közvetlenül a mai mennyezet alatt szalad, ám az északi falon látható jóval alacsonyabban van. Elképzelhető, hogy ez a futókutyás fríz egy korábbi födémszintet jelez, melyet a falkorona magasításával később megemeltek. A magasabban fekvő frízzel egyidősek az északi fal ablakainak záradéka fölötti festett bibliai idézetek, a diadalív csonkján látható festett ornamens és a nyugati fal töredékes felirata is.

A román kori szentélyt valószínűleg a XV. században bontották le, helyén pedig felépítették a hajóval azonos szélességű, tehát jóval nagyobb méretű, ma is álló gótikus szentélyt, melynek tengelye elhajlik a hajóétól. A keleti fakarzat virágdíszes mellvédjeit Asztalos Nemege Péter és Szilágyi András festette. E karzat aljára korábbi, a XVII–XVIII. század fordulójáról származó kazettákat erősítettek. A nyugati karzat hét kazettából álló mellvédjét Asztalos Lukács István készítette 1761-ben. Az előbb említett mesterek festhették a hangvető alsó részét, és elképzelhető, hogy egy korábbi szószékkorona alkotóelemeinek felhasználásával készítették a mai szószékkoronát. A déli fal mellett húzódó hosszanti karzat újabb lehet ezeknél.

A templom 1937-es felújítása alkalmával, melyet Debreczeni László irányított, tárták fel a belső tér díszítőfestésének maradványait, melynek jobb állapotban lévő részleteit szigetszerűen mutatták be. A templom harangját 1514-ben öntötte egy brassói ágyúöntő mester, felirata „sancta · maria · ora · pro · nobis · p · m · 1 · 5 · 14.”

© Földi Imelga

Virtual Transilvania