Dés, Református templom

 

Dés, Református templom

Dés első alkalommal 1214-ben, sószállító helyként jelenik meg az írott forrásokban. A település fejlődését a későbbiekben is meghatározta a környék bányáiban, Désaknán és Széken kitermelt só. A település magvát a sóbányák védelmére emelt, XI–XII. századra datálható Désvár vagy Óvár képezi. Valószínűleg itt állt Dés első, XIII. században épült plébániatemploma, melyet Szűz Mária oltalmába ajánlottak. A templom a reformáció alatt romos állapotba került, építőanyagának felhasználásával azonban a város egy emléktornyot emelt 1578-ban, Fabius (Kovács) városbíró vezetésével. Az emléktorony falazatába kerültek olyan, a templom XIII. századi karzatából származó fejezetek, melyek a gyulafehérvári székesegyház 1270-es években épült részleteivel állíthatók párhuzamba. 1938-ban a tornyot lerombolták.

A város második plébániatemplomát, a mai református templomot Szent István királynak ajánlották. Bár a templom első írásos említése 1453-ból származik, stíluskritikai szempontok alapján az építkezés kezdete az 1440-es évekre tehető. Az 1887-ben megrepedt és újraöntött harang feliratában – „ave maria gracia plena i n r i 1477” – megjelenő évszám a torony munkálatainak befejezésére utaló dátumként is értelmezhető.

A templom utolsó katolikus plébánosa 1554-ben hunyt el, ezt követően az evangélikus gyülekezet használta a templomot, 1558-ben a reformátusok (ekkoriban a két felekezet még nem különült el, az épületet közösen használhatták), 1568-ban pedig az unitáriusok. A református felekezet 1638-ban vált a templom egyedüli tulajdonosává, I. Rákóczi György fejedelem rendeletéből. Hajójának és szentélyének gótikus boltozata egy 1642-es villámcsapás következtében omolhatott be. A XIX. századi támfallal övezett, támpillérekkel megerősített, monumentális templom a város piacterén emelkedik.

A templomot körülvevő várat városrendezési meggondolásokból az 1880-as évek végén bontották el. Az épület poligonális szentélyét északon emeletes sekrestye kíséri. A homlokzatokat tagoló csúcsíves ablakok mérműveit váltakozó karéjdíszek és lángnyelvmotívumok alkotják. A hajóhoz nyugatról négyzet alaprajzú, négy fiatornyos sisakkal fedett karcsú torony kapcsolódik. A toronyaljat hajdan gótikus, bordás boltozat fedte. A toronyból csúcsívben záródó, bélletes keretezésű kapu vezet a hajóba, míg az északi kapu szemöldökgyámos kőkeretét pálcatagok díszítik. A templombelső középkori kialakításából csupán néhány elem maradt fenn. A hajó egykori gótikus boltozatainak két különálló fázisára konzolsor, illetve beugrasztott támpillérek utalnak, utóbbi a kolozsvári Farkas utcai templom boltozatának mintájára készült. A két gótikus boltozat időben nem állt messze egymástól (1450-es, ill. 1500-as év környéke), s ma csak találgathatjuk, hogy mi lehetett az újraboltozás oka. A külső támpillérek még az első boltozati kiosztáshoz igazodnak. A hajó nyugati részén hajdan kőből épített karzat állt, melynek ma csupán az indítókonzolai és a vakmérműves kő mellvéd néhány falba épített töredéke láthatók.

A hajó mai, kék alapszínű, arany csillagokkal díszített kazettás mennyezete 1779-ben készült Csernátoni Vajda Péter szuperintendensi és Szacsvai Ádám kurátori szolgálata idején. A csúcsíves diadalívhez támaszkodó szószék kőkosarát Sipos Dávid 1752-ben faragta, majd 1779-ben a szószékkoronát is elkészítő kolozsvári mesterek festették. A padláson maradt fenn egy korábbi mennyezetből 16 darab pikkelyes, gyöngyös festésű gerenda, és a hajdani mennyezet alatt szaladó festett falidísz. Ezt az 1650-es felirattal is kísért mennyezetet a szakemberek I. Rákóczi György megrendelésének gondolják, s az 1697-es tűzvészben semmisülhetett meg. A XVIII. század elején más pusztítások is érték a templomot, de 1726-ban új mennyezetet kapott a hajó. 1765-ben Umling Lőrinc az oldalfalak mentén is előrenyúló nyugati karzatot épített. Ennek és az 1726-os mennyezetnek néhány festett kazettáját felhasználták a mai, XX. század eleji historizáló stílusú karzatban.

Bár a szentély gótikus boltindító gyámkövei is fennmaradtak, maga a boltozat 1776-os. A szentély északi falán látható Mósa László (1710–1775) Belső-Szolnok vármegyei főjegyző és főbíró, egyházi főgondnok rokokó epitáfiuma. A sekrestye mindkét szintjét a XV. század közepéről származó gótikus boltozat fedi.

 

Virtual Transilvania